Első évadát zárta Sion Akadémiánk. A történet még 2011. szilveszter éjjel kezdődött, amikor egy beszélgetés során többünkben megfogalmazódott a summás állítás: attól hogy itt lakunk, még nem vagyunk elbutult, leépült öregek. Nem is akarunk azzá lenni! Kiderült, hogy gimnáziumunk volt igazgatója, Vetéssy Katalin– akit mindenki Kati néniként tisztel, - a nyugdíjba vonulásakor kezébe kapott borítékot egy projektorra váltotta, azzal a céllal, hogy azzal hasznára legyen a Sion-házak lakóinak. Régi vágyunk teljesült ezzel, anélkül hogy tudott volna róla. Akkor, vele született meg az elhatározás, hogy ismeretterjesztő programokkal igyekszünk elejét venni agytekervényeink berozsdásodásának. Színes vetített képes úti beszámolók által bejárhattuk Szíriát, Jordániát, Tunéziát, Izráelt, Erdélyt, Londont,

a Világimanap alkalmából pedig Malajziát. A virtuális kerámia kiállítást az is megtekinthette, aki már nem tud megbirkózni a kiállítóhelyek lépcsőivel. A mozgékonyabb lakók pedig a szomszédos csillagvizsgálóból szakember vezetésével fürkészhették az augusztusi égboltot. Az olimpia hangulatát a Tűzszekerek című film hozta emberközelbe talán azoknak is, akik számára a sport már csak távoli emlék.

A köszönet jegyében nem hagyhatom szó nélkül azt a rendhagyó, vagy kibővített előadást, amikor is feltűnően sokan érkeztek a házon kívülről is. Amint mondták: „éppen arra vitt az útjuk”. Mi voltunk az utolsók, akik számára lelepleződött a titok: kerek évfordulós születésnapunk megünneplésére gyűltek össze szeretteink: énekkari tagok, diákok, tanárok, lelkész, tanítvány, évfolyamtárs, családtagok. Köszönjük a szervező szíveknek, a tortát készítő kezeknek, a köszöntést szólóknak, az énekmondóknak, a virágot átadóknak, a gyermekmosolyoknak, hogy a Sion-ház ismét nagy családként lehetett együtt.

Az adventi hetek csendes várakozásához itt házainkban a készülődés izgalma is társul.  Vajon sikerül-e? Lesz-e még elég erőnk, pénzünk, lehetőségünk arra, amire tavaly még volt? Azután mégis lesz! Mert adatik! És a szeretet leleményes. Évről évre éljük meg azt az örömteli megszégyenülést, hogy gazdagabban megáld minket Isten erővel, pénzzel, segítő jósággal, mintsem hinnénk. Ez évben már ötödik alkalommal tudjuk megajándékozni Erdélyben a zsoboki árvaház lakóit. A kölcsönös levélváltások által olyan nagyszülő-unoka kapcsolatok bontakoztak ki, ami az ajándékok személyességét segíti. A szemünk előtt cseperednek pártfogoltjaink. Fényképeik oda is juttatnak gyerekmosolyt, ahol magányos lenne a Karácsony, az ákom-bákom betűikkel írt üdvözlet a szeretet válasza a szeretetre. Amit mi teszünk, egy idős pesti tanárnő kezdeményezése volt sok évvel ezelőtt. Minden évben, miután több hónapot a gyerekekkel töltve segítette a ház munkáját, az ünnepek közeledtével a segítségemet kérve juttatott el több kiló szaloncukrot az árvaház karácsonyfájára. Aztán egy téli vasárnap reggel hiányzott a templomból, és ebédre sem ment el meghívóihoz. Ilonka néni elaludt. Elmúlt már 90 éves. Az ő nyomában, helyette kezdtem el küldeni éveken át a szaloncukrot. Öt évvel ezelőtt házunk lakói és munkatársai is csatlakoztak, hogy személyes ajándékban részesüljenek azok a gyerekek, akik különösen vágynak a megkülönböztető, személyes szeretetre. A figyelmes gondoskodó készülődés, amelyben mindenki erejéhez képest kiveszi részét, életet hoz a ház falai közé. Így bővül házunk lakóinak közössége még tágabb családdá. Köszönjük a gyülekezetnek, hogy segít célhoz juttatni ajándékainkat.

Van tehát miért hálát adnunk, mert „Mindeddig megsegített bennünket az Úr!”

Kern Mária

lelkipásztor, nyugalmazott főiskolai tanár