There are no translations available.
Jó néhány hónapja történt már, hogy ragyogó napsütésben, boldog várakozással a szívünkben lépkedtünk két kis gyermekemmel a nyárlőrinci tanyák között vezető úton a vonattól az Emmaus ház felé. Még ma is mosolygok, ha erre a negyedórás sétára gondolok, olyan felszabadultak, boldogok voltunk akkor…
Picikéim (3 éves lány és 6 éves fiú) izgatottan mesélték az előző évi családos hét eszükbe jutó élményeit és kérdezgettek, hogy most vajon mi lesz más, és a tavalyi sok jó programból (esti mese, óvoda, apa-fia foci) idén mi várható.
Aztán megérkeztünk. Emmausba érkezve a szívemben mindig megsajdul valami – de jó lenne folyton itt lenni - érzés. Pedig (vagy éppen azért, mert) már össze sem tudom számolni, hogy 26 év alatt hányszor töltöttem itt békességes, lélekfrissítő napokat. Ezen az augusztusi családos csendeshéten a gyengeségeinkről gondolkodhattunk, beszélgethettünk. Azaz azokról a – sokszor rejtett – érzésekről, meghatározó élményekről, amiket észrevétlenül magunkkal cipelünk, ugyanakkor nagyon is észrevehetően gátolják bennünk Isten munkáját. Személyiségünk gyengéiből és „kedvelt”, megszokott bűneinkből áll össze lelkünk ezen rétege. Az igei vezérfonalat többek között a Zsidókhoz írt levélből merítettük: „Pillanatnyilag ugyan semmiféle fenyítés nem látszik örvendetesnek, hanem keservesnek, később azonban az igazság békességes gyümölcsét hozza azoknak, akik megedződtek általa./Zsid. 12:11/ Megrendítő és szívbemarkoló élményt jelentett szembesülni azzal, hogy még a leghatározottabbnak, legkeményebbnek vagy épp legsikeresebbnek tűnő ember „mázán” belül is ott lapulnak szinte mindig az önbizalomhiány, a szeretetéhség, sok-sok félelem és más – Istentől elválasztó – érzések. Ezeket a problémákat az emberek nagy része egyszerűen szőnyeg alá sepri, mások pedig kilátástalanná, Istenben is kételkedővé válnak kudarcaik miatt. Számomra a hét legfontosabb üzenetei a következők voltak: 1. az önbizalomhiány egyenesen gátolja – és megkérdőjelezi(!) - Isten munkáját az emberen keresztül és terveinek megvalósulását az ember életében, 2. Jézus Krisztus a gyengeségeinkkel is közösséget vállalt emberi testében, elhordozta a körülötte levő gyengéket, mint ma minket is. Így hordozhatjuk mi is egymást, szeretetben, megértéssel.
A családos héten gyermekeimmel immár negyedszer vehettünk részt ezen a nyáron. Visszatérek az ő kérdéseikre: mi volt idén új? Először is új arcok, családok, akiket Isten küldött közénk, akiknek nagyon örültünk! Másodszor: a megújult Istent dicsőítő ének, Sipos Gergő vezetésével – csodálatos közösség és léleképítő alkalom volt nap mint nap! Harmadszor: az esti mesék a tavalyi nagysikerű Pancinello-sorozat után ismét kicsit új és megint nagyon szórakoztató formában jelentek meg, néhány igen tehetséges színész előadásában (főszereplők: Fülöp Joci, Molnár Tamás, Molnárné Kriszti és Sipos Gergő) Az Úr különösen megajándékozott engem még a mesék kiválasztásában is, mert alig jegyeztem meg, hogy”sajnos otthon hagytam Fésűs Éva: Az ezüsthegedű című könyvét”, amikor kiderült, épp innen merítette Kriszti az esti mesék témáját. Negyedszer: még szervezettebb és a gyerekeimnek sokkal vonzóbb lett idén az óvodai foglalkozás, ahol Erzsóka és Kriszti néni segítőikkel nagyon nagy szeretettel vették körül a picikéket és remek jó programokat készítettek elő számukra. Az enyéim teljes biztonságban érezték magukat és lelkesen vettek részt a foglalkozásokon. Végül: az ún. csendes szoba, mely üresen állt, imádkozó lélekre várva, ahová el lehetett vonulni, csak Istennel közösségben lenni. Így adódott alkalom az önvizsgálatra, szembesülni a felesleges terheinkkel, letenni azokat. Ki is használtam én is ezt a lehetőséget!
És mi volt a régi, megszokott? Sok „visszatérő” arc (a hűséges szolgálók hosszú sora például, akik a különböző korcsoportos gyerekekkel foglalkoztak), gondolatébresztő, szívből jövő előadások (Ritter Nándi és Ida szolgálatával); tapasztalt házaspárok megerősítő, építő bizonyságtételei délutánonként, a hétvégi Úrvacsora és „morzsaszedegetés” fantasztikus közösség-élménye; kedves, testvéri szavak, alkalmak az egymásra figyelésre; imádságok – közösségben és egyénileg; tartalmas fórumbeszélgetések aktuális témákról esténként a felnőtteknek, filmvetítés és elemzés (Édes Anna), valamint még ezerféle dolog, ami az itt töltött napokat felejthetetlenné teszi: az önfeledt gyerekzsivaj az erdőszélen; a kolomp evésre hívó, bíztató hangja; a lelkes focimeccsek (= csoportos labdakergetések a picik és még kisebbek seregében az apukák ellen); a bunkerek a bokrok között; a kézműveskedések; a totyogók a kertben a kis játékház körül… s a legfontosabb: Isten kézzel foghatóan, nyilvánvalóan érezhető, gazdag áldása, a Szentlélek Isten közössége! Istennek legyen hála mindezért, köszönet a szervezőknek és minden szolgálónak!
Deliné Neuhauser Anikó
|