Kedves Testvérek, Kedves Gyülekezet

Nagy örömömre szolgál, hogy a Kecskeméten született, későbbi Budapest-pasaréti Református Egyházközség lelkipásztorának, Joó Sándornak emlékezetére rendezett kiállítást megnyithatom. Örömöm indoka az, hogy amilyen szerepe volt a kecskeméti református egyháznak abban, hogy tizenhárom évesen megismerhettem Jézus Krisztust, majd tizenkilencedik évemben járva elindultam azon az úton, amelyik a lelkipásztori hivatáshoz vezetett, ugyanolyan sok köszönetet mondhatok a Budapest-pasaréti Református Egyházközségnek és így Dr. Joó Sándornak azért, hogy teológiai tanulmányaimat annak rendje-módja szerint befejeztem, és hogy nehéz körülmények között is megmaradtam a szolgálatban. Éppen ezért megnyitó beszédemben néhány személyes emléket is felidézek, mert bizton tudom, hogy ezekből is Joó Sándor lelki arca tükröződik. Tehát a puszta tényeken túl személyes benyomásaimat is hallani fogják hallgatóim. Mielőtt azonban tényeket említenék, gyülekezetünk nevében hadd köszöntsem én is Joó Sándor gyermekei közül a most itt jelenlévő Imolát és Gézát és természetesen szeretteiket is.

Joó Sándor tehát a "hírös városban" született, mégpedig 1910. február 17-én. Szüleinek negyedik gyermeke volt, de mivel az első – a Gyula nevű fiú – korán meghalt, így csak hárman nevelkedtek fel. Nénjei, azaz nővérei a Mária, ill. Sára névre hallgattak. De kik voltak a szülők? Édesapjuk Joó Gyula, édesanyjuk Révész Mária. Joó Gyula a Református Jogakadémia tanára volt. A gyülekezet presbitereként, majd főgondnokaként is szolgálta az Urat. Joó Sándor Kecskeméten érettségizett a református reálgimnáziumban. Szülei azt szerették volna, ha fiuk jogi pályára megy, ő azonban azonban egyre tisztábban hallotta Isten elhívását a lelkipásztori szolgálatra. Édesapjával történt megegyezés után beiratkozik a budapesti Református Teológiai Akadémiára, és ezzel egy időben a kecskeméti jogakadémiára is, úgynevezett "mezei jogásznak". Jogtudományi tanulmányai azonban csak egy évig tartanak. Édesapja, látva fia erős elhatározását, a második évre már nem íratja be a jogakadémiára. A Teológiai Akadémián sokat tanult az ottani kegyességi és teológiai irányzatoktól, de egyedül Jézus Krisztusnak kötelezte el magát a magyar református egyház szolgálatában. A lelkészi oklevelet 1932-ben szerezte meg. 1932 – 1934 között ösztöndíjas volt Amszterdamban, a Szabad Egyetem Teológia karán. Így kiválóan elsajátítja a holland és a német nyelvet. Különben angolul is jól beszél. Hollandiából hazatérve előbb Budapesten, majd Kecskeméten és újból Budapesten volt segédlelkész. Budapesten a Kálvin téri gyülekezetben Ravasz László és Muraközi Gyula a főnökei. "Ravasz Lászlótól az igehirdetést, Muraközi Gyulától a pásztori munkát tanulta" – olvashatjuk Draskóczy István életrajzi könyvében. És itt szeretném mindenkinek a figyelmébe ajánlani ezt a könyvet. Draskóczy később lelkésztársa és barátja lett Joó Sándornak. Könyvének címe: "Nékem az élet Krisztus – és a meghalás nyereség."

 

Közben Budán, a II. kerületben élő reformátusok gyülekezet- és templomépítési álmokat kezdenek szövögetni. 1937-ben a Budapesti Református Egyházmegye közgyűlése létrehozza a Pasaréti Református Missziói Egyházközséget. Még ugyanennek az évnek a végén Joó Sándor lesz a gyülekezet első segédlelkésze, 1938 májusában pedig adminisztrátor lelkésze. Persze az istentiszteletek ekkor még a Gábor Áron utcai ideiglenes gyülekezeti teremben vannak.

1938 júniusában Joó Sándor feleségül veszi Máthé Imolát.

A templom igen rövid idő alatt felépül, amennyiben '38 novemberében helyezik el az alapkövet, '39 júniusában pedig Ravasz László püspök már felszenteli a templomot. Igaz, az orgonát csak 1940 pünkösdjén szentelik fel. Joó Sándor beiktatására 1940 októberében kerül sor, majd 1941-ben a missziói egyházközség anyaegyházközséggé alakul. Közben a gyülekezet lelkésze teológiai magántanári vizsgát tesz: megjelenik a Református Diakonátus c. könyve. 1942-ben a debreceni egyetemen doktori fokozatot nyer. Ekkor jelenik meg a Húsvét Homiletikuma c. munkája, mely könyv ismerete minden teológiai hallgató számára kötelezővé lett később. Joó Sándor és Máthé Imola házasságát Isten hat gyermekkel áldotta meg: egy lányuk és öt fiuk született. Minthogy a nagytiszteletű asszony zenetanár volt, nem csoda, hogy valamennyi gyermek zenét tanult. Különben Joó Sándor maga is zongorázott, ha nem is olyan művészi fokon, mint a család többi tagja. A gyülekezet presbiterei, diakónusi munkát végző tagjai, de az egész gyülekezet odaállt lelkésze mellé, Isten pedig gazdagon megáldotta Joó Sándort és a gyülekezet életét. Kivirágzott az egyházi élet.

1944-ben Joó Sándor ismét a kecskeméti reformátusok látókörébe kerül. Ebben az évben hal meg Hetessy Kálmán, a kecskemétiek neves lelkipásztora. Joó Sándor szülei nagyon szerették volna, ha fiuk kecskeméti lelkész lesz. A terv a presbitériumnak is tetszett, sőt Ravasz László is támogatta azt. Tulajdonképpen mindenki mellette volt, Joó Sándor és természetesen az őt már nagyon szerető pasarétiek kivételével. Joó Sándor "kitette a gyapjút" – hogy a Gedeon történetekből ismert kifejezéssel éljünk – és maradt Pasaréten.

Aztán egyre közelebb jött a világháború. A német megszállás után Joó Sándor és a gyülekezet hitben érettebb és szolgáló tagjai végiglátogatták a gyülekezet zsidó származású egyháztagjait. A lelkipásztor vigasztalta őket, később sokaknak menedéket biztosított, de az áttérni szándékozók megkeresztelésében és konfirmálásában is tevékenykedett, persze úgy, hogy előbb komolyan elbeszélgetett velük Jézus Krisztusról. De nem csak zsidóknak, hanem üldözött íróknak, ellenzéki politikusoknak, a frontra visszatérni nem akaró katonatiszteknek is segítséget nyújtott. Ebből kifolyóan egy alkalommal a lelkészlak ebédlőjében egy nyilas érzelmű magyar katonatiszt kis híján lelőtte Joó Sándornét. De a szovjet megszállás utáni idők üldözöttei, a háború után a fővárosból kitelepítettek is meggyőződhettek Joó Sándor és az egész gyülekezet szeretetéről. A kitelepítettek bútorait biztonságba helyezték, a kitelepítés helyére csomagokat küldtek. A gyülekezetben még 1952-ben is működött – külön engedéllyel – a szeretetkonyha.

A világháború utáni években megindult a lelki ébredés. Joó Sándor örömmel vett részt a munkában. Sok-sok konferencián hirdette az evangéliumot.

 

Ami meg a pasaréti gyülekezetet illeti, a templom mindig teli volt. A lelkészi hivatal pedig sok-sok mély lelki beszélgetés színtere lett. 1950 után azonban Joó Sándornak azt kellett észrevennie, hogy az Egyház hivatalos vezetői és ennek következtében néhány lelkipásztor társa is elhidegül tőle. Pedig ő mindenkit tisztelt, sőt szeretett. Csakhogy az '50-es évektől kezdődően a Magyar Református Egyház felcserélte a kálvini bibliai látásmódját egy ránk erőltetett politikai látásmódra, melynek lényege - röviden megfogalmazva – az volt, hogy az úgynevezett "létező szocializmus" valósággal Isten országának az előszobája, eltekintve az ateizmusától. Különösen is félre tett ember lett 1956 után, már csak azért is, mert fontos szerepe volt a Megújulási Mozgalomban, sőt esperesnek is jelölték. A levert forradalom után két hétre a gyűjtőfogházba került. Az l970-ben bekövetkezett halála előtt nem sokkal egy hivatalos egyházmegyei látogatás során az esperes vezette küldöttség, bár mindent rendben talált a gyülekezetben, szemére vetette, hogy "sokan vannak" a templomban (Sic!). Megvádolta azzal, hogy tisztességtelen eszközökkel "gyűjti maga köré" mindenhonnan az embereket. Pedig Joó Sándor mindig Jézus Krisztushoz hívott mindenkit". Bírálói sajnos, soha nem tették fel maguknak a kérdést, hogy az ő gyülekezeteikből ugyan miért mennek át a hívek Pasarétre? És hogy miért jobb ott a gyülekezeti légkör?

 

Különben az érzékeny lelkű Joó Sándor "kárpótlást" is kapott. Saját gyülekezete nagyon szerette őt. Szerették őt a teológiai hallgatók, tanárok és sok-sok fiatalabb vagy idősebb, szintén félretett lelkipásztor is ugyanúgy. Mivel ökumenikusan gondolkodó szolgája volt Urának, rengeteg evangélikus, metodista, baptista barátja volt, de még római katolikusok is. A református lelkészek közül különösen is Gyökössy Endrével volt jó barátságban. Sokszor együtt készültek igehirdetéseikre. Főleg egyházi ünnepekre készülve. Egy-egy eldugott kis budapesti kávéházban beszélték meg a textust, amelyikről Isten üzenetét akarták hirdetni. És ahogy ez már azokban a szörnyű időkben történt, soha nem tudhatták, hogy nem figyelik-e meg őket a "rájuk állított" besúgók. Ez ellen úgy "védekeztek", hogy fekete kávéjuk fölé hajolva imádkoztak csendesen.

Joó Sándor 1970. július 3-án halt meg a veszprémi kórházban. Halála váratlan és minden őt szerető és tisztelő ismerősének a számára megrázó volt. Jellemző arra a korra, hogy a Reformátusok Lapja csak egy rövid híradásban adta tudtul mindenkinek, hogy a pasaréti lelkipásztor meghalt (Reformátusok Lapja 1970. 28. sz.). Ugyanakkor a Katolikus Szó nagyon szépen emlékezett meg az ökumenikus lelkületű református szolgatársról (1970 okt. 18-án jelent meg).

Végezetül kérdezzük meg, ki is volt Dr. Joó Sándor?

 

Mindenekelőtt jó igehirdető volt. Bolyki János teológiai professzor ezt írja prédikációiról: "Pátosz nélküliek, hitet és szeretetet sugárzók, személyesek. Prédikációja Krisztus-központú volt, még ha ószövetségi textusról prédikált is. Gyakran szólt az örök élet titkairól éppúgy, mint a mindennapi élet problémáiról."(Reformátusok Lapja 2010. febr. 14.) Hadd tegyem hozzá, hogy logikusak is voltak igehirdetései. Egyik gondolata következett a másikból. Nem volt "üres járat" bennük. Mindig figyelnünk kellett, de lehetett is. Beszédeit mindig szó szerint leírta, majd megtanulta, de soha nem olvasta. Nem vitt fel a szószékre egyebet, mint egy alapos vázlatot. Mi, akik vasárnapról vasárnapra hallgattuk őt, csak azt láttuk, hogy időnként hátra lépett a pulpituson, és lenézett a jegyzeteire.

 

Tulajdonképpen már az előző hét hétfőjétől készült, s olvasmányait vagy lelki beszélgetéseinek egy-egy élményét beledolgozta a leírt igehirdetésekbe. Mindig egy egész napot fordított arra, hogy készüljön. Ilyenkor általában valamelyik barátjának a lakása volt a színtere készülésének, lelki tusakodásának.

Sok-sok igehirdetése még ma is bennünk él, akik annak idején hallgattuk őt. Másodszor jó teológus is volt. Hozzá mert nyúlni nagyon nehéz bibliai versek, szakaszok magyarázatához is. Itt kell megemlítenem, hogy ma ő a legolvasottabb magyar református prédikátor. Ajtony Artúr református lelkész kiadásában már 16 önálló kötet jelent meg Joó Sándor igehirdetéseiből. Tudomásom szerint most várható a 17. Joó Sándor szerető szívű és gyakorlott lelkigondozó is volt. Nagyon sokan keresték, kerestük fel őt lelki problémáinkkal. És ezen a téren is lelkiismeretes volt. Emlékszem, hogy amikor egyszer – még 1965-ben – tanácsot kértem tőle a pasaréti lelkészi hivatalban, ő biblikus és így gyakorlati tanácsot is adott. De nem elégedett meg ezzel. Miután hazajöttem a fővárosból, a beszélgetést követő második vagy harmadik napon egy kedves levél érkezett tőle, melyben mondanivalóját tovább fűzve a tanácsot megerősítette. Pedig tudom, hogy sok dolga volt. S hogy mennyire szerető szívű volt, arra hadd mondjak el egy példát. Ezt jó barátja, Gyökössy Endre jegyezte fel.

Egy Tahiban rendezett lelkészi továbbképzésen esett meg az alábbi történet. Az elnöklő esperes mindenképpen el akart bánni egy idős lelkipásztorral, aki különben nem is volt jelen. Gyanítható, hogy erre "felülről" kapott parancsot. Hogy az idő előtti nyugdíjazás –mert erről volt szó - megalapozott legyen, egyenként megkérdezte a jelenlévők véleményét az illetőről az esperes úr.  Ki ezt, ki azt mondta. Voltak, akik védelmükbe vették az illetőt, de a többség nem mert ellentmondani az esperesnek. Amikor azután az abc-ben a "j" betűhöz értek, a kérdező így szólt: Na, Joó Sándor, mi a véleményed? "Még nem én következem" – hangzott Joó Sándor válasza. "Dehogynem" – mondta az esperes – már a "j" betűnél tartunk, és csak te vagy "j" betűs." Mire Joó Sándor így szólt: Joó előtt ott van "Jé". Jézust még nem kérdeztük meg." Mondanom sem kell, ezek után a megdöbbentő szavak után még a nagyon "vonalas" esperes sem merte tovább feszíteni a húrt.

Kedves Testvéreim! Az egyik páli levélben azt olvassuk, hogy "Isten Igéje nincs bilincsbe verve". Ezt én személyesen is megtapasztaltam, mint tázlári lelkipásztor. Nem szaporítom a szót, csak a lényeget mondom. 1967-ben Joó Sándor három estén át Tázláron is hirdethette az evangéliumot. Akkor ez bizony nem volt természetes. Az Állami Egyházügyi Hivatal megyei tanácsosának az engedélye is kellett hozzá. Az akadékoskodó és egyszersmind féltékeny esperesnek azt az üzenetet kellett vinnem, hogy: Maga az egyházügyi tanácsos ragaszkodik most már ahhoz, hogy Joó Sándor prédikáljon Tázláron, ahogy ezt a presbitérium is kívánja. És a tázlári reformátusok közül még jó néhányan élnek, akik hálásan emlékeznek a pasaréti lelkipásztor ott elmondott evangélizációs sorozatára.

 

Szeretettel ajánlom hát mindenkinek a kis kiállítás megtekintését. Meggyőződésem, hogy az Egyháznak mindig vannak hithősei. És Joó Sándor, akiről Ravasz László püspök azt mondta, hogy a XX. sz. legáldottabb magyar igehirdetője, szóval Joó Sándor ilyen hithős. Majdnem oda tettem azt, hogy "volt". Nem, nem volt. Az Úrnál most is él. Ezért hát: Soli Deo Glória. Legyen egyedül Istené a dicsőség.