Az idei nyáron a nagy érdeklődésnek köszönhetően két hetet is szerveztünk a Túrra. Az első hét különlegessége az volt, hogy kizárólag fiúkból állt a legénység, a második héten pedig felnőttek is részt vettek.

Mindkét hét során Isten hatalmas voltát csodálhattuk az elénk táruló természeti szépségekben, lelkünk épülését segítette továbbá a túristvándi templom áhítatos csendje. Ezeknek az élményeknek összefoglalását olvashatjuk az alábbi beszámolóban.

Így láttam a Túrt!

„Mily nagy alkotásaidnak száma, Uram!

Valamennyit bölcsen alkottad,

tele van a föld teremtményeiddel.”

(104. zsoltár 24. v.)

Évek óta dédelgetett vágyam valósult meg ezen a nyáron: magam is részt vehettem - feleségemmel együtt – a már többek számára ismerős Túr-túrán.

Örömmel osztom meg az ebben a mesevilágban eltöltött hetünk lenyűgöző élményeit azokkal, akik ezt a kis folyócskát még nem ismerik közelebbről, esetleg Petőfi verse jut eszükbe róla.

Minden további nélkül álljon itt egy idézet, amely szó szerint igaznak bizonyult a helyszínen.

„A Túr lassú folyású, a fölé hajló fák között romantikusan kanyargó folyócska… A magyar-román-ukrán hármashatár közelében érkezik Magyarországra, Garbolc falu közelében. Részben szabályozott, az általunk kedvelt ősmeder viszont szeszélyesen kanyarog a szatmár-beregi apró falvak között… evezünk sűrű nádasban, tündérrózsamezőn, … és sokszor bedőlt fákon kell keresztülemelni hajónkat… Ez a túra hangulatában, stílusában teljesen más jellegű, mint a hagyományos folyóvízi túrázás…”

Nos, a kedves Olvasó számára próbálom lefesteni azt a tájat, ahol Túristvándi /a vízimalom/, Sonkád, Szatmárcseke, Kölcse, Tiszacsécse található, ám ezt látni kell!

Ott a Túron evezve, Kölcse közelében, az jutott eszembe, hogy Fekete István Tutajosa egy ilyen környezetben érett férfiemberré egy nyár alatt.

Összesen 21 „versenyző” szállt az öt hajóba, felnőttek, gyerekek vegyesen.

Aztán a harmadik napon a lányok összefogtak, és a jóízű visszavágás következett: nem egy fiú „ugrott önként” a vízbe a túristvándi kikötőben… Szóval szinte senki sem úszta meg szárazon, de hát vízitúra volt ez a javából!

Több kísérlet után sikerült ez is. Időközben a többiek utolértek minket, az elsőkből így egy darabig utolsók lettünk, aztán – láss csodát – megint az élbolyban eveztünk. Persze ez nemes versengés volt, mert Pál Ferenc saját kezűleg megkent lekváros kenyeret ígért az első befutónak, én pedig nagyon szeretem a lekvárt…

No, a lényeg az, hogy MINDENKI győztes lett: saját magunkat kellett legyőznünk! Mert bizony más érzés órákig egy kenuban ülni, mint az orgonapadon, vagy az iskolapadban. Megfordulni itt sem lehet, de túravezetőnk, Pál Ferenc Tanár úr olyan jól megszervezte a napi feladatokat, hogy örömmel hajtottuk végre azokat. Egyébként ő volt a főszakács is. Például egy nap pásztortarhonya – lelkipásztortarhonya - főtt a bográcsban. Meg is ettük mindet, kitűnő volt!

De már csak azt teszem, hogy hálát adok Istennek azért, hogy ott lehettem ebben a csapatban. És buzdítok mindenkit, hogy jövőre is legyen ilyen hét, amely időnként „tor-túra” ugyan, de ezzel együtt egy olyan világ tárul a szemünk elé, amelyre igaz a zsoltárkönyv fent idézett verse!

Mikesi Tibor