A konfirmandus hetünk Emmaus-házban

(2010.06.28-07.03)

Pont holnap lesz egy hónapja, hogy Emmausban jártunk a konfirmandus héten. Nem tudom ti  hogy vagytok vele, de az én memóriámból már kiesett 1-2 dolog, úgyhogy ha valamit (vagy valamiket) nem írok le, ne haragudjatok!
Amikor megérkeztünk...

Én sok mindenkit nem ismertem, de voltak olyanok is, akiket igen. Szóval ez a hét arra is remek lehetőséget nyújtott számunkra, hogy új emberekkel ismerkedjünk meg. Hétfőn kaptunk egy "kis" eligazítást Norbi bácsitól, a tábor vezetőjétől. Tehát megérkeztünk, lepakoltunk, és persze a szobafoglalás... ami a mostani héten nem ment olyan könnyen, mert Norbi bácsi csinált egy szobabeosztást, aminek nem mindenki örült (többek között én sem).

De azt mondta, hogy ez nem végleges, lehet vétózni... na mindegy, lényegtelen, mert a vége úgy alakult, hogy mindenkinek jó legyen. Habár Száváékkal az utolsó két vagy három napban szobát kellett cserélnünk, mert állítólag nem bírtak magukkal. Ahogy megismertem őket ez jellemző. Rékával örültünk F. Lilláékkal ellentétben, az ő szemükben mi voltunka "SZOBALOPÓK". Persze szobafőnökök is voltak. Amíg nem költöztünk el, addig a mi szobafőnökünk Ildi volt. A technikáján még lehetne egy kicsit csiszolni - alvás helyett azért néha csendet is teremthetett volna... Csak vicceltem nagyon jó szobafőnök volt és nagyon jól végezte a dolgát a kis zoknitolvaj.
De nem csak szobabeosztást, hanem csoportbeosztást is csinált Norbi bácsi. Az én részemről talán nem is bánom, hogy ezt a szobabeosztással ellentétben nem lehetett vétózni, mert nagyon jó csoport volt a miénk, nagyon jó csoportvezetővel: Szlama Katával. És tényleg meg lehetett vele mindent beszélni a tanítványokról is. Mert a különböző napokon különböző tanítványokról volt szó.  Nekem nagyon tetszett ez a hét:

- az új emberekkel való megismerkedés.
- a mindennapi vendégek különböző történetei a megtérésükről, vagy akár Jézusról és tanítványokról.
- a csoportbeszélgetések.
- az igeolvasás.
- a KVÍZ is (ahol hárman voltunk a hat tagú csoportunkból mert a többiek Foci VB-t néztek).

- és az esti túra ahol szó szerint nem láttam semmit. 

- és persze a tábortűz.

- és a csendes szobák is ahol nem csak magamért, hanem másokért is imádkozhattam.

 

Örültem, hogy itt lehettem és jobban megismerhettem mind Jézust, mind a Bibliát, mind a tanítványokat.
Szombat délelőtt, habár vérző szívvel, de távoztunk Emmaus-házból. De jövőre újabb alkalmunk nyílik ellátogatni oda. És remélem sikerülni is fog.

*************************************************************************************************************************************

Norbi (bá) szerint minél előbb készülnek el a beszámolók, annál jobb, ugyanis az emlékezetünk szelektív, és az idő múlásával egyre kevesebb emléket tudunk felidézni. Nos, ez egy részről igaz, másrészről pedig nyugodtan állíthatom, hogy az idei konfirmandus hét felejthetetlen volt a legtöbbünk számára, „emlékezetkiesésről” szó sincs.
A környezetem nagy részének valószínűleg már a könyökén jön ki az élménybeszámolóm, ugyanis rengeteget áradoztam az Emmausban szerzett tapasztalatokról, barátságokról, élményekről. És még mindig felcsillan a szemem, ha eszembe jut. Na de nem csigázlak tovább benneteket, elmesélem, mitől is volt olyan fantasztikus:

 

Mivel segítőként vettem részt a héten, így számomra és segítőtársaim számára a tábort lelkes szervezkedés, ötletelés előzte meg. Rengeteg programmal készültünk, olyannyira, hogy nagyon sokra nem is jutott idő a tábor ideje alatt. A délelőttök sűrűek voltak, kevésbé könnyedek, mint a délutánok, de ugyanolyan tartalmasak is. A reggeli csendesség, az azt követő csoportonkénti Bibliaolvasás a magunkba mélyedés, a bizonyságtételek mind-mind lelki feltöltődést eredményeztek, és természetesen hit-és tudásbeli gyarapodást is. A legnépszerűbb napirendi pontok közé tartoztak a közös éneklések, ahol sok új ifjúsági éneket tanulhattunk meg, ezek közül több is gyakran visszaköszön a kis-és nagy ifin egyaránt; Norbi (bá) fejben „indexet” vezet róluk.

Számomra a legmeghatározóbbak a csoportos beszélgetések voltak, egyrészről, mert először vezettem csoportot és nagyon sok újdonságot tudtam meg magamról, másrészről pedig azért, mert nagyon élveztem a közös beszélgetéseket a csoportom tagjaival. Érdekes volt látni, hogy hogyan vélekednek a világ dolgairól és fantasztikus érzés volt, hogy együttműködve, egymást meghallgatva tudtunk egy-egy tanítvány kapcsán olyan komoly dolgokról beszélgetni, mint például a gazdagság, kitaszítottság; szeretet, barátság, vagy akár az öngyilkosság.

Két alkalommal Laczay András tanár úr is megtisztelt minket a jelenlétével. Külön örültem annak, hogy néhányan a csoportos alkalmakon kívül is megkerestek, azért, hogy tovább folytathassuk a beszélgetést, ha a csoporton belül nem jutott rá idő, vagy csak egyszerűen érdekelte őket valamilyen téma, és az azzal kapcsolatos kérdéseikre szerettek volna választ kapni (remélem, hogy kaptak is).
A délutáni programok könnyedebbek voltak, tele játékkal, beszélgetéssel, nevetéssel. Az én esetemben meglepő, de kifejezetten élveztem a foci meccseket, amelyekben, mint játékos is részt vettem, és egész jó kis gólokkal zártuk a játékidőt. Bevallom, kissé izgultam, mikor Samuék ellen játszottunk, de ha jól emlékszem azt a meccset is megnyertük. (Javítsatok ki, ha tévedek). Szinte mindenki számára élvezetes volt a vízi csata (na jó, Norbi (bá) talán annyira nem élvezte), nekem pedig külön emlékezetes azért, mert azóta tudom milyen érzés, ha vesén dobják, vagy inkább bikázzák az embert.
Egy-egy nap végén hab volt a tortán az esti beszélgetés, nevetés (ha ugyan ezt a finom kifejezést használni lehet ebben az esetben) a szeretnivaló szobatársaimmal. Gyakran játszottam kommandóst a sötét folyosón, hogy rájöjjek, éppen melyik szoba tagjai szorulnak fegyelmezésre, mert azért nem mi voltunk a leghangosabbak… Egyszer rá is fáztam, ugyanis mivel a hangok az alsószintről, az ebédlő elől jöttek, lementem, hogy eleget tegyek segítői kötelességeimnek, és ennek az lett a vége, hogy kenhettem egy ketchup-os kenyeret a mi drága Patrikunknak, az éjszaka kellős közepén.
Habár a hét végére mindannyian nagyon kimerültünk, tekintve, hogy a nagy többség úgy gondolta: aludni otthon kell, mégis egy felejthetetlen hetet töltöttünk Emmausban egymás társaságában, és ha fizikailag nem is, de lelkileg mindenképpen feltöltődve, új barátokkal gazdagodva és kicsit szomorúan tértünk haza. Azóta is gyakran olvasom az üzenőfüzetkémet, amibe számtalan kedves gondolatot írtatok, és nagyon örülök annak is, hogy néhányótokkal továbbra is rendszeresen tartjuk a kapcsolatot.
Ez a beszámoló a teljesség igénye nélkül született, ugyanis amit a konfi héten átéltünk, elmesélni nem, csak megtapasztalni lehet.

Bartha Evelin