Gyülekezetünk évente lehetőséget teremt egy felnőtt keresztelői és konfirmációi beszélgetéssorozat keretében, hogy hitüket megerősítsék és bizonyságot tegyenek a felnőttek is, ezáltal úrvacsorával élő tagjai lehessenek közösségünknek.

A krácsonyi ünnepkörben lehettünk tanúi 3 fiatal felnőtt konfirmációi fogadalomtételének. December 26-án a délutáni ünnepi istentiszteleten Hodánics Tamás lelkipásztor áldásával lettek a megkeresztelt ifjak hivatalosan is gyülekezetünk élő tagjai.

Itt olvashatjuk Klingler Katalin felnőtt kereszteléskor és konfirmációi fogadalomtételekor elhangzó bizonyságtételét:
(Mindannyian egy közös dolog miatt vagyunk itt, hogy megkeresztelkedjünk. Mégis mindenkinek más az egyéni története, hogy mi vezette rá erre az útra. Különbözőek vagyunk, de mégis egyek, abban hogy hiszünk Isten országában.)
Most hogy rám került a sor, hogy beszéljek, szeretném elmesélni röviden az én saját utamat a hit felé. Azt a göröngyös utat, amely arra vezetett, hogy végül ebben a református templomban megtisztulhassak. Szeretném elmondani, hogy, és miként éltem meg ezt az időszakot.
Röviddel a születésem után elváltak a szüleim, így elmaradt a keresztelésem. Egyik szülöm sem gyakorolta a vallását. A nagymamám római katolikus volt, vett nekem kisgyermek koromban egy rózsafüzért, és nagy ritkán elvitt engem a templomba. De ezek a látogatások nem tettek rám nagy benyomást, mert hiányos ismereteim voltak a vallással kapcsolatban. Ráadásul nagyon rideg és érthetetlen volt számomra ez a világ.
Később, amikor már kamasszá cseperedtem, akkor igen kinyílt az érdeklődésem a világ felé és ezzel együtt önmagam megismerése felé is. Ez utóbbi csak erősítette bennem azt a vágyat, hogy az okkult, spirituális dolgok felé forduljak. Később, főiskolás koromban további érdeklődést mutattam a vallások filozófiai megközelítése felé.  Elmélyedve ástam bele magam az ezoterikus könyvek, az asztrológia és a jóskártyavetés világába, sőt még olyan profetikus könyvet is olvastam, amely a keleti vallásfilozófiát és a kereszténységet olvasztja össze. Mindenhol kerestem Istent, mert mindig is hittem, hogy létezik, de kevés ismeretem volt a keresztény Istenről. Bárhol is kerestem Öt, sehol sem találtam, és nagyon elszomorodtam, mert minden tükör fals képet mutatott. Sosem azt mutatta, amelyet valójában kerestem. Amikor krízisben volt az életem, és segítségre volt szükségem, nem segített semmilyen általam hitt dolog. Rossz helyen kerestem Öt. Mégis egész idő alatt éreztem egy vigyázó kezet cselekedeteim mögött, kaptam valódi jeleket és tudtam, hogy egyszer kijutok ebből a kilátástalan, bizonytalan helyzetből. Egyet mindig is biztosan tudtam, hogy minden őszinte, elmélyült szeretet kapcsolatban ott van jelen.
Saját indíttatásból elkezdem olvasni a Bibliát az elejéről, éreztem az erőt belőle, de nagyon nehéznek találtam a szövegét, ezért nem éreztem magaménak. De később jött egy segítségem, aki magyarázatott adott sok kérdésemre, és akinek a hatására minden héten templomba mentem. Ugyanakkor világos lett számomra később az is, hogy az, aki ezt a segítséget nyújtotta nem élt példamutató, tiszta, keresztény életet. Csalódnom kellett ebben az emberben, de aztán belépett életembe az a személy, aki mai napig saját életével igazolja a valódi, mély hivői magatartást, ö lett igazi támaszom, aki türelemmel van felém és segít tovább utamon. Hitem elmélyült jobban, egyre gyakrabban olvasok a református keresztény hitről is… és most érzem késznek magamat arra, hogy megkeresztelkedjem.
Mára már teljesen másképpen gondolkozom, mint azelőtt, mert tudom, hogy én is és mindenki itt a földön az Övé vagyunk. Most úgy érzem, végre helyemen vagyok, mert tudom, hogy Jézus Krisztus tanításait kell megtartanom, Öt kell követnem, és Ö hozzá hasonlónak lennem. Amikor Isten igéi áthatnak, érzem, hogy teljes biztonságban vagyok.
Csak mostanra tudtam meg, hogy életem különböző periódusaiban mindvégig Isten kezében voltam… végig Ő vezetett engem, hogy idáig juthassak, itt lehessek, és Őneki Hitvallást tehessek, akit a legjobban szeretek.
Végezetül szeretnék egy általam ihletett kis verset elmondani, amely hűen jellemzi kapcsolatomat az Istenemmel.
Istenem…
Én Istenem…
Ez az egy szó, mely hevíti lelkem,
Mennyire szeretem…, ezt mondogatom magamban,
De tükrömből arcképem nem fénylik oly tisztán,
Mondd, kiűzhetem-e bűneimet magamból,
lehet-e tiszta és hófehér a lélek ha színed elé tárul,
Mondd ha eléd kerülök küzdhetek-e még érted?

Vakulya-V. Gizella felnőtt konfirmációi fogadalomtételekor elhangzó bizonyságtétele:

"Mert úgy szerette Isten a világot, hogy egyszülött Fiát adta, hogy aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!" János 3:16

Ez az egyik olyan Ige, amelynek nagy jelentősége van az életemben, sokszor köszönt és köszön vissza rám, mutatott már tükröt nekem és húzta be a kéziféket.
Az, hogy hiszek Istenben, soha nem volt kérdés számomra – ahogy erre visszaemlékszek. Nagymamám és szomszédasszonya jóvoltából az imádság, a templom nem volt ismeretlen számomra kisgyerekkoromtól kezdve; szívesen jártam a hittanórákra, nem éltem meg negatívan, hogy így lemaradok a vasárnap délelőtti mesékről; és az sem tartott vissza, hogy tulajdonképpen nem is nagyon értettem, miről esik szó a templomban. ..
Aztán, ahogy nagyobb lettem, a továbbtanulás, a megfelelni akarás, az állandó hajtás a jobb jegyekért messzebb sodort a hittanóráktól, a közösségtől. De az imádság megmaradt biztos pontként, az elalvás előtti számadás, köszönet nélkül nem tudtam elaludni. Ekkor, középiskolás fejjel még mindig nem tudatosult bennem, hogy mit jelent a hit, milyen erős a hitem, megtart-e, ha szükség úgy hozza.
De hamarosan próba elé állított az Isten, édesapám elvesztése kirántotta alólam a talajt; a kétkedés és az értetlenkedés elborított. De az imádság még mindig megmaradt, nélküle nem találtam a helyem.
Majd szép lassan, a hajtós hétköznapokban az a bizakodva hívő kisgyerek elveszett belőlem. Már csak kételyek és kérdések voltak bennem. Rohantam a többi emberrel valahová, magam sem tudtam hová és mi után; és szép fokozatosan rájöttem, hogy valami hiányzik belőlem, mellőlem.
Ekkor a Jóisten megtántorított, megrázott, és mint aki alvásból riad, rá kellett jönnöm, valami nagyon nem jól halad az életemben.
Az, hogy mit jelent hinni, először akkor nyilallt belém, szinte fájdalmasan, amikor a keresztlányom keresztelője előtti felkészítő alkalmakon beszélgettünk Zsófival, a lelkésznővel. Hirtelen súlyként nehezedett rám a gondolat, az érzés, hogy a pár kimondott szó mögött milyen felelősség húzódik meg; de egyben felszabadító is a gondolat, hogy a Jóisten végtelen szeretetéből örök életünk lehet, meg kell ragadnunk ezt a lehetőséget!
Értelmet nyertek a keresztelői fogadalom szavai, és hirtelen megértettem, mit jelent az örök élet, és nekem mit kell tennem, hogy a közelébe juthassak.
Azóta is sokszor bukkanok erre az Igére. Rendszerint akkor, amikor meginognék, amikor nehézség adódik, amikor kétkedni kezdek, vagy amikor belesüppedek a mindennapokba, és elfelejtem, miért is élek, mi az életünk értelme…
De visszaköszön ez az Ige egy gyászjelentésről is, amelyre nem azért választottuk, hogy tanácsot adjunk Anyunak, hanem hogy mi, akik itt maradtunk, ne feledjük, véssük jól az eszünkbe:
„…aki hisz őbenne, el ne vesszen, hanem örök élete legyen!”

Tódor Norbert felnőtt kereszteléskor és konfirmációi fogadalomtételekor elhangzó bizonyságtétele:
Tisztelt Kecskeméti Református Gyülekezet!

Tódor Norbertnek hívnak. Íme halljátok! Hitre jutásomról ekképpen teszek bizonyságot:
Nem voltam mindig az, ki ma vagyok. Gyermekfejjel gyakran bántottam meg másokat, verekedtem, csúnyán beszéltem, és voltam akaratos, durcás kisgyerek. Kamaszként meg akartam váltani a világot, mohón keresni kezdtem az “Igazságot”, mely később másokat kitaszítva a bőség kosarához vezet.
Felnőttként – bár jól teljesítettem - nem találtam a helyem sem iskolában, sem munkahelyen, pedig nagyon kerestem. Magányos voltam. Nem érdekelt már sem hírnév, sem gazdagság, éppen csak annyit szerettem volna, hogy emberszámba vegyenek.
2003-at írtunk, mikor baráti társaságban egy balatoni nyaralás alkalmával a vízben úszkálva egyszer csak így szóltam: Én bűntelen vagyok, nem lopok, munkámat lelkiismerettel végzem, így idővel nyilván a Mennyországba jutok. Nem így van ez! – okított Zoli barátom, s idézte Jézust: “Én vagyok az út, az igazság és az élet; senki sem mehet az Atyához, csakis énáltalam.” A Mennyországba hit által juthatsz, más mód hasztalan.
Kissé furcsálltam a dolgot, de Zoli barátom meghívására néha mégis látogatást tettem a Budapest-Rákosfalvi Református Gyülekezet templomában. A bibliaórákat nem értettem, nem is érdekelt különösebben, mégis elmentem, mert olyan kedvesen fogadtak. Egy alkalommal Károly bácsi, a gyülekezet lelkésze ezt mondta: Tegyétek próbára Jézust! Kérjetek valamit Tőle bátran! Jézus! Te pedig ha valóban létezel, mutasd meg magad! Hát én bizony kértem egy nagyot, és nyomban meg is adatott.
Mégis lehet ebben valami! – gondoltam, majd lassú lelki építkezésnek vetettem alá magam. Megváltómat János Evangéliumán keresztül ismertem meg, aztán jöttek a többi könyvek. Teltek-múltak az évek, de lelki életem gazdagodásának nyomai ennek ellenére sem látszottak.
Hittem már a magam módján, de templomba – minden vágyam ellenére - mégsem jártam. Hétközben Budapesten tartózkodtam, hétvégére teljesen kifáradtam. Történt, hogy 2010. március 31-én elvesztettem állásomat. S most jön az Úr! Egyből lett időm, hogy templomba járjak. Az álláskereséssel töltött hónapok alatt e gyülekezetben megleltem lelki otthonomat: a Fiatal Felnőtteket, a Kékkeresztet, meg sokan másokat. És persze ma már van állásom is újra.

Hála legyen az Úrnak!

A felnőtt konfirmáció hanganyaga a médiában-igehirdetések, képek az eseményről a galériában.