Gyülekezetünk déli szomszédainknál járt – 2011.04.01-03
csoport
Bejártuk az 1920-ban a Szerb-Horvát-Szlovén Köztársasághoz csatolt vidék egy részét:
Végigszeltük BÁCSKÁT, /elsőként a Kecskemétre emlékeztető és még mindig magyarlakta szecessziós alföldi várost: SZABADKÁT/
Majd Vajdaság fővárosát: ÚJVIDÉKET /Szerbia második legnagyobb városát/;
Átmentünk SZERÉMSÉGBE a Dunakanyarnál, voltunk a híres várerődben, Péterváradon.
Átkeltünk a Tarcal-hegység barátságos-, és megmászható csúcsain, eljutottunk a mai Szerbia fővárosának kapujáig, Belgrád alá, a Nándorfehérvári várba, eredeti – törökös nevén KALEMEGDANra.
Útközben megragadtunk minden alkalmat történelmi múltunk feltárására;
A Szerbiai magyar Református központban, Bácsfeketehegyen pedig találkoztunk az ottani gyülekezettel, megtapasztalhattuk a híres vajdasági vendégszeretet.
Tehát mi harminchatan mindvégig testvérek között jártunk, ahol az anyaországiak látogatása, megértő-biztató szava sokat jelent a megmaradt magyarságnak. Az utasok közül legtöbben először lépték át a déli határt, és örömmel tölt el, hogy személyesen tapasztalták meg: a Vajdaságban élő őslakosok, a 25 nemzet- és nemzetiség úgy őrzi itt a régi hagyományokat, úgy tiszteli egymás múltját, mint a legféltettebb kincset.
Sajnos, nem mindenki volt így ezzel, és nem mindenkor. A történelmi múlt véres eseményei során (erről alkalmunk volt hallani Matuska Márton publicista, írótól), a rezsim nemzeti-szocialista vezetői burkoltan, vagy nyíltan folytattak „magyartalanítást”. Ijesztően fogynak a fiatalok, bezárás veszélye fenyeget sok magyar intézményt.
Hol is jártunk? Vajdaságban? A Délvidéken?
„Kinek Észak, kinek Dél”.
/Palatinus, 2008: Balázs Attila Budapesten élő Újvidéki születésű író rendhagyó, szépírói eszközökkel megalkotott „történelemkönyve” a Délvidékről/
Utunk nem szokványos, turistairoda által ajánlott kommersz utazás volt, személyi kapcsolatok révén több érdekes helyi alkalomra is betértünk, élő kapcsolatokat teremtettünk a helyiekkel.
Kosztolányi és Csáth szülővárosa – Szabadka
az ott élő magyarok szellemi központja
2011. április elsején léptük át a határt és érkeztünk Szabadkára, ahol kellemes idő fogadott bennünket, de a vidám és kényelmes, igazi mediterrán életvitelt sugárzó hangulat még váratott magára… majd a böjti szelek után. A gyönyörű zsolnai-kutakat sem takarták még ki a városháza előtti főtéren, jogosan féltik őket a fagytól.
Sonya, a szabadkai múzeum tárlatvezetője először a szecesszió remekműveként nyilvántartott 1908-1910ig, mindössze 2 év alatt épült Városháza dísztermébe kalauzolt bennünket. Innen rövid séta vezetett a kétnyelvű feliratok mellett a Kosztolányi emléktáblához, láthattuk a felújításra váró Zsinagóga épületét, szörnyülködhettünk a lerombolt Nemzeti Színház még megmaradt korinthoszi oszlopai előtt. (Egykoron pedig Blaha Lujza kezdte itt pályafutását…) A Városi Múzeumban éreztem először, hogy az idő múlása ellenségesen lép fel velem szemben, hiszen sétálni és pihenni szerettünk volna a gyönyörű Palicsi-tónál, a szorgos bácsfeketehegyi testvérek viszont egyre sürgették érkezésünket: már reggel óta hűen tájékoztattak a bográcsban rotyogó ínycsiklandó falatokról.
palics
Gyorsan búcsút intettünk hát a rendezett, kellemes fürdőhelynek, 7 km-es sétányának kis szakaszát jártuk be, éppen annyi időre, hogy megjegyezzük: a település a bronzkorszakból ered, írásos dokumentumban elsőször 1462-ben említik, amikor Mátyás király édesanyjának ajándékozza.
Kora délután érkeztünk Bácsfeketehegyre. Nyitott kapu és nyitott szívek vártak. Dr. Csete-Szemesi István, a RKE püspöke és kedves felesége az utcára jött elébünk, a gondnokok, presbiterek, bibliakörös- és szolgáló asszonyok meg sorfalat álltak, úgy tessékelték be a fáradt-, és éhes vándorokat a Leuenbergi-otthon ebédlőjébe. Ismerősök is felbukkantak, hiszen a Szeretet-hét részvevőiként első évtől érkeztek hozzánk tehetséges gyerekek és áldott kísérők a faluból. Sőt, a IV. Szeretet-hetet éppen ebben az otthonban szervezhettük a Kárpát-medence magyar református gyermekei számára.
A finom ebéd, fatörzstorta és kávé után került sor ajándékunk átadására. Püspök úr meghatottan vette át a gyülekezet nevében a kézzel írott biblia nyomtatott, sorszámozott példányát. Az Úrnak legyen hála, mindnyájunknak jutott bőven testi- és lelki ajándék ezen a délutánon. Gyorsan szövődtek az új ismeretségek is, a templomba már egymásba karolva mentünk át, együtt a kecskemétiek és helybéliek.
Lassan búcsúztunk. Ellátogattunk a Horkai pincészetbe megkóstolni a helyi specialitást: a MEGGYTARGYIT – a rákmegelőző gyógyszerként nyilvántartott feketemeggyből készült „pálinkát”. Itt is a kapuban vártak már bennünket, frissensült pogácsával.
Szálláshelyünkre a napnyugtával érkeztünk. Átkeltünk a Dunán Újvidéknél, és a várerőd mellett a jó levegőjű Tarcal hegység hétvégi házikói között közelítettük meg az ökumenikus kampuszt, a Béthelt.
Az intézményvezető Sámuel barát, a neje, valamint Anna, a szakácsnő forró öleléssel és meleg töltött káposztával vártak ránk miután elhelyezkedtünk a kényelmes és tiszta bungalókban.
Bethel
Az esti áhítatot „túra-pásztorunk” Pálóczy Károly ny.lp. tartotta, ami után néhányan sétáltak, beszélgettek, a legtöbben nyugovóra tértek.
04.02-án szombaton korán indultunk a fővárosba. A Duna-partról az óvároson keresztül sétáltunk a Duna parkba, szemet-lelket gyönyörködtető látvány a hattyúpár a vízen, körülvéve a köveken napozó teknősökkel, háttérben a virágzó fákkal és bimbózó bokrokkal. A Duna utca mint egy ékszerdoboz nyílt meg épületeivel és passzázsaival.
Neoplanta
A Szerb Matica könyvtár- és levéltárába időre mentünk, ott Heinermann Péter úr, a Hungarológiai Tájékoztató Szolgálat vezetője fogadott és kalauzolt bennünket „évszázadokon át”, miközben kézbe vehettük és megérinthettük az értékes kordokumentumok egy-egy példányát.
Rövid séta és cukrászdai látogatás után a koncertteremként használt idén 100 éves Zsinagóga épülete és a Belvárosi Református templom között buszra szálltunk, hogy a törött turul madár emlékműve előtt a temetőben meghallgassuk Matuska Márton publicista, újságíró előadását és könyvbemutatóját a délvidéki vérengzések áldozatairól. (Gyülekezetünknek dedikált könyve megtalálható könyvtárunkban.) Csoportunk a KREK gyülekezetének nevében főhajtással tisztelgett a kereszt előtt, ahol koszorút helyeztünk el. (A helyi közéleti napilap, a Magyar szó is beszámolt az eseményről)
44
Ragyogó napsütésben jártuk körbe a Duna Gibraltárjának nevezett várerődöt, a fordított órától egészen Szlavóniáig (Horvátország) terjedt a tekintetünk. Benyitottunk azokhoz a festőművészekhez, akik nyitott ajtóval jelezték, műtermük most is látogatható. A vár története külön előadás témája lesz, érdekességként viszont álljon itt: Hogyan kötődik PÉTERVÁRAD Kecskeméthez, Katona Józsefhez és a Bánk Bán c’ Erkel operához?
PÉTERVÁRAD nevében máig őrzi, Töre, Törefi, Toraj fia Péter élő történeti személyiség alakját. (valahogy Petúr bán lett belőle…) Neve 1194-ben szerepelt először oklevélben, volt pozsonyi, bihari, soproni, bácsi és csanádi ispán, továbbá Gertrúd királyné udvarbírája – és ez szép karriernek számított!!! II. András király, a királyné meggyilkolása miatt karóba húzatta, birtokait, közte a várerőd területét is elkobozta. (Bánk bán tehát „ártatlan”)
Ezzel a megnyugtató történelmi ténnyel utaztunk tovább Karlócára, a béke kápolnájához, de előtte a Mézmúzeumban megkóstoltuk a finom mézkülönlegességeket és Mátyás királyunk igen kedvelt borát: az ÜRMÖST. Mielőtt rövid sétát tettünk a hangulatos Karlóca központjában, elzarándokoltunk Tekijára, ahol a Havas Boldogasszony templomán a mai napig áll a félhold. Csak este értünk vissza szálláshelyünkre egy kiadós pihenőre, hiszen másnap utunk legtávolabbi pontja: Szerbia fővárosa Belgrád várt ránk.
NFVar
Idegenvezetőnk kiváló történelmi előadást tartott a múltról, a török veszedelemről, az ostromról, a nándorfehérvári győzelemről, a törökverő Hunyadi Jánosról. Mi pedig megkoronáztuk a napot egy hajókirándulással a Duna és a Száva folyókon.
usce
Terényi-Kelemen Éva
a gyülekezeti kirándulás szervezője
Bogdán József: Fohász a déli végeken
Harangok zúgnak a déli végeken,
Kinyújtja lábát, pöfög a kényelem.
Üres a bölcső, susog a szemfedél,
Szívünkben tél van, dermesztő hideg tél.
Ördögszekérként, úttalan utakon
Görget a vad szél, tapos a hatalom.
Fennakad a szó, mint torkon a falat.
“Szabad-e sírni a Kárpátok alatt?”
Szent István király, hol az örökséged?
Szólj hozzánk újra, mondj valami szépet.
Ott vagyunk, látod, ahol a part szakad,
Lelkünk akár egy kirabolt kirakat.
Mennyei Atyánk, te vagy a végtelen,
Derűdet hintsd szét a déli végeken.
Új évezred van, adj nekünk új szívet,
El ne merüljön végleg – e kis sziget.
Bogdán József: magyar nemzetiségű vajdasági katolikus pap, törökkanizsai plébános, szentszéki bíró, történészeti ügyvezető, költő-irodalmár.
|