Azonban a Tóth Endre-teremben református testvéreinkkel (felnőttek és gyerekek egyaránt) valóban egy nagyobb családban éreztük magunkat. Mindenkivel tudtunk szót váltani, az emberi hangot nem nyomta el a zsivaj; a terített asztalon sokféle étel, mindenki készített valamit, igazi szeretetvendégségben érezhettük magunkat.
Aztán eljött az ideje az elcsendesedésnek:  egy csoportos beszélgetésben mindenki beszámolt arról, milyen  nagy megtapasztalása volt az óévben. A csendes önfeltárulkozás, a nyíltság számomra mindig megejtő ezekben a beszélgetésekben.
A körtánc sem maradt el (reneszánsz, hálaadó, Zorba), melyben az összekapaszkodásnak, az összetartozásnak rituáléját élhettük át.

A „Fele sem igaz” játékban pedig legálisan hazudhattunk. Emberismeretből, a nem nyelvi kommunikációból, a testbeszéd és a mimika üzeneteiből kellett kibogozni, vajon melyik válasz a helyes a háromból.
Éjfélkor átmentünk a templomba, és - csak a szilveszterező társaságnak - Ritter Nándor istentiszteletet tartott, miközben kint vadul ropogtak a petárdák, s a féktelen öröm hangjai szűrődtek be, de a békességet mégsem zavarta meg semmi…Kezdődhet az új év, így, feltöltekezve!