"Légy hű mindhalálig és neked adom az élet koronáját!" (Jel 2,10)

– Ezt az igét kaptam áldásként konfirmációkor

a Budapest-Nagytétényi Református Egyházközségben 1994-ben.

Úgy emlékszem vissza arra az istentiszteletre, hogy tizenéves fejjel mélyen megérintett engem az esemény meghitt ünnepélyessége, a családias légkör, a figyelem, szeretet, amivel körülvettek a kis gyülekezetben. Az egész nagyon megható volt, és az áldó ige – nos, attól kissé megijedtem. Légy hű mindhalálig? Lehetséges-e életem végéig rendületlenül és tökéletesen (tettben és gondolatban egyaránt) hűségesnek lenni Istenhez, hazámhoz, leendő feleségemhez, barátaimhoz, református egyházamhoz…? Amikor meghallottam az igét a lelkipásztoromtól, azt éreztem, hogy ez nehéz eledel útravalónak. Kamaszként túl voltam már jónéhány csalódáson, kimondott, de be nem tartott fogadalmon, ígéreten. Egyetértettem akkor Ákossal abban, hogy a hűség a legkegyetlenebb béklyó. És mivel sokszor tapasztaltam meg saját esendőségemet és éreztem, hogy a tökéletes hűség nem valósítható meg, ezért féltem a hasonló felvállalásoktól, mint Péter a kakas hangjától. Erre tessék, most itt van még egy kötelezvény a meglévők mellé. Miféle áldás ez? Inkább nehéz leckének éreztem, vagy küldetésnek, esélytelen erőpróbának, mint áldásnak. Valami bíztatás jólesett volna a konfirmációmkor, vagy mondjuk boldogmondás – de kaptam egy parancsot a fejem felé. Persze, szeretnék én hűséges lenni, csak azt tudnám, hogyan csináljam?

És mégis nagyon megszerettem ezt az igét azóta. Isten miatt. Mert már nem magamból indulok ki, ha a hűségre gondolok, hanem arra az Istenre támaszkodhatom, aki Jézus Krisztusban, a megváltó szeretetben biztosabb utat választott az emberek hűségéhez, mint a szigorú parancs, vagy büntetéstől való félelem. Ő egyszerre a szerződő fél, a hűséget kérő Úr, és Ő a követendő példa, a megértő barát, segítséget és erőt adó társ. Az örök Isten, aki a halandó embert jobban ismeri, mint gondolnánk. "Tégy engem, mint pecsétet a szívedre!" - olvassuk az Énekek énekében. Az Ő hűsége: pecsét a szíven. Tőle indulva értjük meg, hogyan vállalhatjuk fel és tarthatjuk meg földi keretek között mi a hűséget.

Nézzük meg milyen Isten hűsége! Tökéletes. Olyan, mint a szikla - rendíthetetlen (5Móz 32,4), adományai visszavonhatatlanok (Róm 11,29). Szavainak igazsága, ígéreteinek tartalma is biztos, sziklaszilárd, mert amit mond, az megingathatatlanul stabil, arra építeni lehet, nem omlik össze, nem múlik el (Ézs 40,8, Zsid 13,8). Ő nem hazudik, és nem vonja vissza szavát (4Móz 23,19), szándéka hiánytalanul megvalósul (Ézs 25,1. 55,11). Abban is látszik Isten tökéletes hűsége, hogy Ő nem változik meg akkor sem, ha mi igen mélyre süllyedünk, és nagyon messzire távolodunk a neki tett ígéreteinktől (Mal 3,6, 2Tim 2,13). Amikor Isten emberré lett, Jézus Krisztusban hűségének teljességét mutatta fel és önmagában adott nekünk egy mintát, követhető példát (1Tessz 5,23k). Mindenben igaz volt, beteljesítette az Írást és elvégezte a rábízott feladatokat (Mk 10,45; Lk 24, 44; Jn 19,28.30; Jel I9,11kk). Az eredeti nyelvről fordított görög szó (pisztisz) azt a készséget is jelenti, ami bizonyítja, hogy én kész vagyok áldozatot hozni az általam felismert igazságért, vagy személyért. Krisztus ilyen volt. Tökéletes és hibátlan, hű az Atyához és megtartotta ígéretét, akkor is, ha erre a hűségre ráment az élete. Az, amit Őbenne látunk, megerősít minket az életben, odaszántságban, hivatásban, hogy kövessük Őt, hogy hozzá hasonlókká válhassunk (1Kor 1,8k, 2Tessz 3,3kk, 2Tim 2,11k).

Isten tökéletes - mi nem, de Vele közösségben élve készek lehetünk elkötelezni magunkat a hűségre. Hogyan? Mint vőlegény és menyasszony – lelki értelemben (2Kor 11,2). Amikor nagyon megszeretünk valakit, akkor a felvállalt kapcsolatból házasság lesz és kimondjuk: hozzá hű leszek, vele megelégszem. Ezt a lelki szövetséget éljük meg Istennel, ha Hozzá megtérünk és fogadalmat teszünk konfirmációkor, vagy megerősítjük ígéretünket lelkészbeiktatáson, tanári fogadalomtételkor, istentiszteleten az úrvacsorakor. Hűséget fogadunk akkor is, ha hosszú időt töltünk együtt valakivel, akit jól ismerünk és elszakíthatatlan kötelék szövődik köztünk – elfogadjuk őt és megerősítenek minket a kapcsolatban a közös élmények: öröm, áldás, vagy gyász, leküzdött nehézségek. Ruth anyósához ragaszkodott ilyen sírig tartó módon, akivel együtt örült, együtt gyászolt és végül a nehéz döntéshelyzetben hűséges fogadalom volt a válasza: Ne unszolj, hogy elhagyjalak, hogy visszaforduljak tőled. Mert ahova te mégy, oda megyek, és a hol te megszállsz, ott szállok meg; néped az én népem, és Istened az én Istenem. A hol te meghalsz, ott halok meg, ott temessenek el engem is. Úgy tegyen velem az Úr akármit, hogy csak a halál választ el engem tőled. (Ruth 1) Isten iránt a hála hűségre indíthat minket, mert amit kaptunk Tőle, azért nem pénzben, vagy múló érzelmekben, csak egy-egy szóval biccentünk köszönömöt a kapott ajándékért, hanem – mondjuk a segítség megfizethetetlen volta miatt – örök hűséggel kötelezzük el magunkat.

Én úgy gondolom, hogy Isten iránt a hála, a vele átélt közös élmények, az Ő megnyerő szeretete együtt erősítik meg bennünk a szándéknyilatkozatot: nem lesz más istenem, mert Ő az egyedüli és igaz Úr, aki megváltott, megtart és az élet koronáját ígéri nekem. Az első parancsolat és a konfirmációi ige számomra ezért nem kötelezvény, hanem következmény. Én nem akarok más istent szolgálni, mert megismertem az egy, igaz Istent, Jézus Krisztusban megváltómat. Ő magához szeretett engem, én pedig hozzá tartozom. Kálvin János így fogalmazza meg: A bizodalom a szívnek szilárd és nyugodt bátorsága Istenben, mely abból származik, hogy megismerjük erőit, midőn minden bölcsességet, igazságot, hatalmat, tisztaságot és jóságot neki tulajdonítva, a vele való egyességet tartjuk egyedüli boldogságunknak. A segítségül hívás szíveinknek Isten hűségéhez és segítségéhez, mint egyedüli oltalomhoz való fordulása, valahányszor nyomasztó szükség szorongat. A hálaadás olyan hála, amellyel minden jóért való dicséretet neki tulajdonítunk. (Institutio VIII.) Hűségre törekedni nem azt jelenti, hogy soha nem hibázunk, - mint ahogy szentnek lenni sem azt jelenti, hogy bűn nélkül élünk. A hűség és szentség azt eredményezik, hogy Isten jelenlétében élünk, teljesen és egyértelműen felvállaljuk: én az Övé vagyok, és ebben a kapcsolatban elkötelezzük magunkat, mert nem tehetünk mást, mivel ez a jó, biztonságos és megnyugtató számunkra.

Hodánics Tamás

lp.