2002 nyarán költöztem be a Szarvas utcai Sion-házba. Akkor azt hittem, hogy egy társasházi lakás tulajdonosa lettem. Azután hetek teltek el, miközben el voltam foglalva az ügyintézés, berendezés, felszerelés, megvásárlás gondjaival. Ezt követően egy délután, amikor Nagykőrösről hazatérve az udvaron kiszálltam az autómból, zsoltáréneklés ütötte meg a fülemet. Ez nem része a szokványos társasházi szolgáltatásoknak! Lehet, hogy már odaát vagyok? Ez már a mennyei kar?

Azóta kiderült, más ugyan ez a lakóközösség, mint a korábban ismertek, de azért messze nem a mennyország! A ház lakói leképezik a kinti világ sokszínű valóságát, de mégis mindezek között tapasztalható módon Isten Szentlelke hívja, formálja, vezeti ezt a maroknyi gyülekezetet.

Istentiszteleti közösségünk első együtt töltött Adventünkre nyúlik vissza. Akkor még nem akartunk mást, csak együtt lenni szeretetben az ünnepet megelőző várakozás, készülődés vasárnap délutánjain. Karácsony elmúltával az Óév estéjén azután ismét megfogalmazódott többekben, hogy  áhítat formájában adjunk hálát a mögöttünk hagyottakért, és kérjünk áldást az új esztendőre. Innentől kezdve már nem volt visszaút. Kéthetenként – mert a főiskolai munkám miatt többre nem vállalkozhattam – vasárnap délutánonként istentiszteletre gyűlünk egybe.

Az Isten szavára történő „összegyülekezést” aztán egy idő elteltével követte az „intézményesülés”, ami a mi esetünkben azzal járt, hogy csaknem egyszerre a ház egyik lakója gyönyörű fehér úrvacsorai terítőt hímzett, a másik ünnepi terítőt vásárolt, valamint egy váratlanul érkezett svájci adományból úrvacsorai tányért és kelyhet tudtunk készíttetni. Immár a tárgyi feltételek is adottak voltak!

Alkalmaink elsősorban azoknak fontosak, akik gyengeségük miatt már nem vállalkozhattak arra, hogy az Úr napját templomi istentiszteleti közösségben tölthessék. De velünk vannak azok is, akik mozgékonyak ugyan, de az összetartozás miatt szívesen töltik velünk a délutánt. Hogy mennyire nem emberi „gyülekezetszervezés”, hanem a Szentlélek Isten megelevenítő hívó szavának gyümölcse az, ami itt történik, azt az is bizonyítja, hogy felekezeti fenntartás nélkül osztozhatunk az Ige üzenetében. Vannak, akik hosszú évtizedek után találtak vissza gyökereikhez, amelyeket néha akaratuk ellenére veszítettek el.

És volt olyan is, aki itt találkozott először az evangéliummal. Az ő szavaiból, gesztusaiból rövid időn belül kiderült, hogy a legcsekélyebb kapcsolata sem volt hittel, egyházzal, vallással. Sőt! Egy idő után mégis magától lejött közénk. Aztán bibliaórára is. Egy alkalommal, amikor felidézni próbáltuk az előző héten elhangzott történetet a kananeus asszonyról, aki az őt elutasító Jézust emlékezteti arra, hogy nem csak a fiaknak, de még az ebeknek is jut a gyermekek morzsalékából (Mk 7,28-29), egyedül ő emlékezett rá. A kérdésre, miről volt szó a múlt héten, csak annyit mondott: „A morzsákról.” Ez volt az utolsó alkalma köztünk. Alig egy hét múlva meghalt. Neki csak néhány hónap és néhány morzsa adatott az Úr lábainál. Ez az eset többünket megrendített. Több évtizedes lelkészi szolgálatomat a gyülekezetekben, fiatalok között a teológián vagy a főiskolán kellett átértékelnem. Az itt végzett szolgálat során a hirdetett Ige hátterében mindig ott lebeg: lehet hogy ez volt az utolsó esély! A roppant felelősség: „egy lélekért se érjen vádja téged, hogy temiattad nem látta meg őt” (397.d.), itt fokozottan érvényes. Itt nem lehet közhelyeket szólni, kegyes frázisokkal, rutinból jövő mondatokkal beérni. Itt a halál közelében nagyobb a tét. Krisztus ismeretének „illatját” kell megjeleníteni, ami Pál szavaival „halál illatja halálra” vagy „élet illatja életre”.

De „hála pedig az Istennek, a ki mindenkor diadalra vezet minket a Krisztusban” (2Kor 2,14).

Kern Mária